Avagy létezik-e PCOS inzulinrezisztencia nélkül?

Sorozatunk következő állomásaként Bara az IR és a PCOS szindróma összefüggéseit kutatta. Bara az egyik legrégebbi páciensünk, mára 3 gyermek anyukája, aki életmód coachként és mentorként is segíti a sorstársakat. Az IRánytű Blogon személyes és szakmaibb írásaiban tizenévek tapasztalatát osztja meg kapaszkodót nyújtva az útkereséshez. Szakmai cikkeit dietetikusunk lektorálja.

PCOS-es fórumok gyakori és sok vitát szülő, megosztó kérdése, hogy vajon minden PCOS-es nő szénhidrát-anyagcseréje fel van-e borulva, vagy létezik-e PCOS enélkül? Sokan esküsznek rá, hogy nincs PCOS inzulinrezisztencia nélkül, de mindig vannak, akik ugyanúgy esküsznek arra, hogy márpedig náluk IR nélkül van jelen a PCOS. Mivel én régóta határozott álláspontot képviselek, szeretnék most kicsit bővebben írni arról, hogy miért is alaptételem ez: Nem minden inzulinrezisztens nő PCOS-es, de minden PCOS-es esetben feltételezem az IR meglétét is.

Kezdjük egészen az elejéről. Ha két állapot – esetünkben ugye a PCOS és az inzulinrezisztencia – összefüggését akarjuk megvizsgálni, az első fontos lépés, hogy amennyire csak lehet, pontosan határozzuk meg ezeket. Vagyis azt, hogy mit is hasonlítunk mihez.
A PCOS esetében – annak ellenére, hogy egy nagyon összetett és változatos megjelenésű állapotról van szó – viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen világosak a diagnózis kritériumai. Úgy mint:

1. 1. A ciklus/peteérés zavarai (esetleg nehezített teherbeesés, vetélés, stb.)
2. 2. Hiperandrogén jellegű tünetek: bőrproblémák, hajhullás, fokozott szőrnövekedés, hasi hízás… (Természetesen ezekből sem kell, hogy mind meglegyen.)
3. 3. Több, apró ciszta a petefészkekben. (Vagy csak az egyikben…)

Ebből a 3 rotterdami kritériumból kell 2-nek teljesülnie ahhoz, hogy – amennyiben más hormonális okok nem állnak fenn – PCOS-ről beszélhessünk.
Az tehát elég jól behatárolható, hogy mit is nevezünk PCOS-nek. Lehet kutatni az egyes állapotait, akár az inzulinrezisztencia előfordulásának gyakoriságát is.

Csakhogy, itt jön az első bökkenő. Ez a jól körülhatároltság koránt sincs meg összehasonlításunk másik alanyával, az inzulinrezisztenciával kapcsolatban.
Mivel az IR kritériumai nem standardizáltak, nem tisztázott, hogy honnantól is kell kimondani az inzulinrezisztencia diagnózisát. Ennél fogva meglehetősen eltérő az, hogy ki mit tekint/ismer el inzulinrezisztenciaként. Gondoljunk csak vissza az IR kialakulását illusztráló lejtő hasonlatra:

Lesz olyan orvos, aki csak akkor foglalkozik vele, ha rosszak a cukorértékek is. Lesz olyan, aki csak magas inzulinszint esetén gondol IR-re. Lesz olyan, aki vet egy pillantást a HOMA indexre, és ha az jó, akkor lazán figyelmen kívül hagyja esetleg még az amúgy ordító tüneteket is. És lesz olyan, aki inzulinrezisztensnek fogja tekinteni azt is, akinél bár a terheléses vérvétel nem mutat durva eltérést, de a tünetek fennállnak.

Például azt, hogy amikor bizonyos kutatások kihozzák, hogy a vizsgált PCOS-es alanyok esetében mondjuk 50-70% volt érintett inzulinrezisztenciában, nem dőlhetünk megkönnyebbülten hátra, hogy nahát, itt a bizonyíték, meg lehet úszni ezt a dolgot IR nélkül is.

Külön meg kell néznünk, hogy az adott kutatásban mi volt az IR kritériuma. Sok esetben például a HOMA index alapján határozzák meg az IR-t. Mi ezzel a gond? Az, hogy a HOMA index értékét az éhgyomri cukor és inzulin adatokból számítják ki. Ez tehát csak akkor fog eltérést jelezni, ha már olyan állapotú az IR-ünk, hogy az éhgyomri értékeinken is meglátszik. De nem veszi figyelembe a terhelt cukor vagy inzulin értékeket, nem fogja jelezni azt, ha ezekkel van probléma (és általában először ezeken figyelhető meg eltérés, az éhgyomri értékek csak később romlanak). Ezért attól még, hogy jó a HOMA, bőven lehetünk inzulinrezisztensek, akár nagyon durva tünetekkel is.

Ha tehát egy HOMA indexet alapul vevő kutatás arra a következtetésre jut, hogy a PCOS-es nők 50%-a inzulinrezisztens, az gyakorlatilag annyit tesz, hogy a vizsgált alanyok felénél mutattak már az éhgyomri cukor és inzulin értékek is komoly eltérést. A kettő – hogy a PCOS-es nők fele IR-es, vagy hogy a felüknél találták az IR-nek olyan fokozatát, ahol már a HOMA index is eltérést mutat – nagyon nem ugyanaz.

És itt vissza is jutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy mikor is kell kimondani az inzulinrezisztencia diagnózisát? Egyáltalán, hogyan vizsgáljuk? Általában ugye a 120 perces, 75 gramm glükóz elfogyasztásval járó terheléses vizsgálat (OGTT) eredményét szokták mérvadónak tekinteni. Viszont fontos megérteni, hogy az OGTT vizsgálat csak egy része a kivizsgálásnak. Jelentős része, de akkor is csak egy pillanatkép az állapotunkról. Igazolhatja az IR gyanúját, megmutathatja, hogy mekkorák az eltérések és nyomonkövethetjük vele az állapotunk változását a kezelés során, de önmagában nem egyenló az inzulinrezisztencia kivizsgálásával és nem is zárható ki vele az IR megléte. Vannak esetek, amikor a laborértékeken még nem látszik szinte semmi, de az illető szervezete elég érzékeny hozzá, hogy már a minimális eltérések mellett is megjelenjenek a tünetek. Ezért nem elég egyes laborértékeket nézni, hanem teljes embert kellene vizsgálni, általános állapottal, tünetekkel, családi anamnézissel együtt.

Amíg tehát ennyire „szabadon választható”, hogy egy kutatás során mit is nevezünk IR-nek, legyünk óvatosak az eredmények értelmezésével.

Mert – a fenti fejtegetésen túl – az évek során csak 3 verziót láttam arra, amikor IR nélkül volt valaki PCOS-es:

1. Első – és leggyakoribb -, amikor ott volt az az IR, de félreértelmezték a leletet, tünetket.
2. Második, amikor a laborleleten még nem látszanakegyértelműen a jelek – de megfelelő kezelés híján majd fognak.

És a harmadik, amikor nem PCOS, hanem más hormonális probléma okozta a tüneteket

Ezekkel szemben ott áll az a tapasztalat, hogy az anyagcsere javítását célzó, megfelelő, személyre szabott életmód mellett sokkal gyorsabb és jelentősebb javulás érhető el, mintha csak a PCOS egyes tüneteit kezelgetjük. Itt szót kell ejteni még egy jelenségről, az inzulinrezisztencia paradoxonáról. Ez azt a megfigyelést takarja, hogy míg a szervezet általános inzulinérzékenysége lecsökken, a petefészkek inzulinérzékenysége fokozódhat, érzékenyen reagálnak az inzulinszint alakulására. Ez lehet a hátterében pl. annak, hogy míg a szervezet egészét vizsgáló terheléses vérvétel esetleg nem mutat még nagyobb eltéréseket, a hormononális tünetek már megjelenhetnek. Ennél fogva a vércukor és inzulin kiegyensúlyozott szinten tartása nem csak az anyagcserénk szempontjából fontos, hanem a hormonális működés szempontjából is. És itt vissza is értünk a startmezőre: a szénhidrát-anyagcsere kiegyensúlyozásának jelentőségéhez.