Inzulinrezisztencia

Kezdeti lépésként ismerkedjünk meg az IR – inzulinrezisztencia hátterével!
Az utóbbi néhány évben egyre inkább bekerült a köztudatba az inzulinrezisztencia jelensége. Egyre több forrásból hallani róla, mégis még mindig olyan, mint valami mitikus szörny: rengeteg egészségügyi probléma hátterében felsejlik, de mindenki kicsit mást mond róla, másképp írja le, más ellenszert javasol. Sőt, a tüneteit sem tudjuk egyértelműen felsorolni, vagy néhány kérdés alapján kizárni a jelenlétét. Talán nem is csoda, hogy sokan még mindig “divat betegségnek” tekintik, amolyan univerzális kifogásnak, aminek a megléte (elvileg) nehezen ellenőrizhető, de szinte bármiért okolható.

Szervezetünknek az életben maradáshoz energiára van szüksége, amit a bevitt táplálékból nyer: az elfogyasztott tápanyagokat (pl. szénhidrátokat, fehérjéket, zsírokat) alakítja át energiává, amit aztán vagy felhasznál, vagy elraktároz. Ez a folyamat, vagyis a sejtjeink normális működéshez szükséges energiával való ellátása a szervezetünk egy nagyon-nagyon alapvető folyamata. Ha itt porszem kerül a fogaskerekek közé, annak nagyon sokféle következménye lehet, hiszen a szervezet egészére kihatással van.

Márpedig inzulinrezisztencia esetén éppen ez a nagyon alapvető folyamat borul fel: kommunikációs zavar támad a sejtek szintjén. A vérárammal érkező cukrot az inzulin nevű hormon lenne hivatott bejuttatni a sejtekbe, kapcsolódva a sejtek inzulin receptoraihoz, melyek így feléve azt, energiához jutnak. IR esetén ennek a kapcsolódásnak a hatékonysága csökken: a sejtek rezisztensek (ellenállóak) az inzulinnal szemben, így az nem tudja elvégezni a feladatát.
Emiatt aztán a sejtek hoppon – illetve éhen – maradnak, a cukor pedig a véráramban, azt a jelzést küldve az inzulin termeléséért felelős hasnyálmirigynek, hogy még több és több inzulinra van szükség. Így aztán – jobb esetben – végül lecsökken a vércukorszint.